1 És monda az Úr Mózesnek: Menj a Faraóhoz és beszélj vele: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem: 2 Mert ha nem akarod elbocsátani és tovább is tartóztatod őket: 3 Ímé az Úr keze lészen a te mezei barmaidon, lovakon, szamarakon, tevéken, ökrökön és juhokon; igen nagy döghalál. 4 De különbséget tesz az Úr az Izráel barmai között és Égyiptom barmai között, és mindabból, ami Izráel fiaié, egy sem vész el. 5 Időt is hagya az Úr, mondván: Holnap cselekszi az Úr ezt a dolgot a földön. 6 Meg is cselekedé az Úr ezt a dolgot másodnapon, és elhulla Égyiptomnak minden barma, de az Izráel fiainak barma közül egy sem hullott el. 7 El is külde a Faraó, és ímé egy sem hullt vala el az Izráeliták barma közül: de a Faraó szíve kemény maradt, és nem bocsátá el a népet. 8 Az Úr pedig monda Mózesnek és Áronnak: Vegyétek tele markaitokat kemencehamuval, és szórja azt Mózes az ég felé a Faraó szeme láttára. 9 Hogy porrá legyen Égyiptomnak egész földén, s emberen és barmon hólyagosan fakadó fekéllyé legyen Égyiptomnak egész földén. 10 Vevének azért kemencehamut és a Faraó elé állának, és Mózes az ég felé szórá azt; és lőn az emberen és barmon hólyagosan fakadó fekély. 11 És az írástudók nem állhatnak vala Mózes előtt a fekély miatt; mert fekély vala az írástudókon s mind az Égyiptombelieken. 12 De az Úr megkeményíté a Faraó szívét, és nem hallgata reájok, amint megmondotta vala az Úr Mózesnek. 13 És monda az Úr Mózesnek: Kelj fel reggel és állj a Faraó eleibe és mondd néki: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem. 14 Mert ezúttal minden csapásomat reá bocsátom a te szívedre, a te szolgáidra és a te népedre azért, hogy megtudd, hogy nincs én hozzám hasonló az egész földön. 15 Mert ha most kinyujtanám kezemet és megvernélek téged és a te népedet döghalállal, akkor kivágattatnál a földről. 16 Ámde azért tartottalak fenn tégedet, hogy megmutassam néked az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön. 17 Ha tovább is feltartóztatod az én népemet és nem bocsátod el őket:

18 Ímé holnap ilyenkor igen nagy jégesőt bocsátok, amelyhez hasonló nem volt Égyiptomban az napságtól fogva hogy fundáltatott, mind ez ideig. 19 Most annakokáért küldj el, hajtasd be barmaidat és mindenedet, valamid a mezőn van; minden ember és barom, amely a mezőn találtatik és házba nem hajtatik, – jégeső szakad arra, és meghal. 20 Aki a Faraó szolgái közül az Úr beszédétől megfélemedék, szolgáit és barmait házakba futtatá. 21 Aki pedig nem törődék az Úr beszédével, szolgáit és barmát a mezőn hagyá. 22 Az Úr pedig monda Mózesnek: Nyújtsd ki kezedet az égre, hogy legyen jégeső Égyiptom egész földén az emberre, baromra és a mező minden fűvére, Égyiptom földén. 23 Kinyujtá azért Mózes az ő vesszejét az égre, az Úr pedig mennydörgést támaszta és jégesőt, és tűz szálla le a földre, és jégesőt bocsáta az Úr Égyiptom földére. 24 És lőn jégeső, és a tűz egymást éré az igen nagy jégeső közt, amelyhez hasonló nem volt az egész Égyiptom földén, mióta nép lakja. 25 És elveré a jégeső egész Égyiptom földén mindazt, ami a mezőn vala, embertől baromig; a mező minden fűvét is elveré a jégeső és a mező minden fáját is egybe rontá. 26 Csak a Gósen földén, hol Izráel fiai valának, nem volt jégeső. 27 A Faraó pedig elkülde és hívatá Mózest és Áront, és monda nékik: Vétkeztem ezúttal; az Úr az igaz; én pedig és az én népem gonoszok vagyunk. 28 Imádkozzatok az Úrhoz, hogy legyen elég a mennydörgés és jégeső, és akkor elbocsátlak titeket és nem maradtok tovább. 29 Mózes pedig monda néki: Mihelyt kimegyek a városból, felemelem kezeimet az Úrhoz; megszűnnek a mennydörgések és nem lesz többé jégeső, hogy megtudd, hogy az Úré a föld. 30 De tudom, hogy te és a te szolgáid még nem féltek az Úr Istentől. 31 A len pedig és az árpa elvereték, mert az árpa kalászos, a len pedig bimbós vala. 32 De a búza és a tönköly nem vereték el, mert azok késeiek. 33 És kiméne Mózes a Faraótól a városból és felemelé kezeit az Úrhoz, és megszűnének a mennydörgések s a jégeső és eső sem ömlik vala a földre.