1 Habakuk próféta imája Sigjonótra. 2 Uram, hallottam híredet, félem, Uram, cselekedetedet. Éveken belül valósítsd meg, éveken belül ismertesd meg; haragban irgalomról emlékezzél. 3 Isten Témánból jön, és a Szent a Párán hegyéről. Szelá. Elborította az egeket felsége, és dicséretével tele a föld. 4 És fény támad, mint a világosság, oldalt sugarai vannak; és ott van erejével rejteke. 5 Előtte döghalál jár, és forró láz támad nyomain. 6 Megáll és országot rendít, lát és nemzeteket rebbent; és szétmállanak ős hegységek, lesüllyednek örök halmok, az ő örök járásai. 7 Nyomor alatt láttam Kusan sátorait; reszketnek Midján földjének kárpitjai. 8 A folyókra lobbant-e fel, Uram, haragod, vagy a tengerre felindulásod; hogy vágtatsz lovaidon, diadalszekereiden? 9 Meztelenre vetkőződik íjad, a törzseknek tett esküparancs, szelá; a folyókat földdé hasítod. 10 Megláttak téged, reszkettek a hegyek, vizek árja megy át; a hullámár szavát hallatja, magasra emelte kezeit. 11 Nap és hold megállt lakhelyén, nyilaid világosságánál, amint jártak, dárdáid villámának fényénél. 12 Felindulással tiporod a földet; haraggal csépled a nemzeteket. 13 Kivonultál néped megtartására, a te felkented megtartására; szétzúztad a főt a hitetlen házáról, feltárva a fundamentumot nyakig. Szelá. 14 Átfúrtad pálcáival vezérei fejét, kik rohantak engem szétszórni; ujjongásuk olyan volt, hogy megeszik a szegényt rejtekben. 15 Megtiportad a tengert lovaiddal, a nagy vízrakásokat. 16 Hallottam - és reszketett a bensőm, a hangra remegtek ajkaim, revesedés jött csontjaimba, és helyemben megreszkettem -, hogy nyugodjam a szorongatás napjáig, mikor feljön a népre, hogy támadjon minket. 17 Mert a fügefa nem terem, és nincs gyümölcs a szőlőtőkén; megcsalt az olajfa termése, és a mezőség nem termett eledelt; kiveszett az akolból a juh, és nincs marha az istállóban: 18 és mégis örvendezem az Úrban, vigadok üdvöm Istenében, 19 az Úr, az én Uram erőm nekem; és olyanokká teszi lábaimat, mint a szarvasokéi, és magaslataimon lépdeltet engem. A karmesternek az én lantomra.