1 A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei. 2 Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság! 3 Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, melylyel munkálkodik a nap alatt? 4 Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad. 5 És a nap feltámad, és elnyugszik a nap; és az ő helyére siet, ahol ő ismét feltámad. 6 Siet délre, és átmegy észak felé; körbe-körbe siet a szél, és a maga keringéséhez visszatér a szél. 7 Minden folyóvíz siet a tengerbe; mindazáltal a tenger mégis meg nem telik: akármicsoda helyre a folyóvizek siessenek, ugyanazon helyre térnek vissza. 8 Minden dolgok mint fáradoznak, senki ki nem mondhatja; nem elégednék meg a szem látván, sem be nem teljesednék hallásával a fül. 9 Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt. 10 Van valami, amiről mondják: nézd ezt, új ez; régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak. 11 Nincs emlékezet az előbbiekről; azonképpen az utolsó dolgokról is, melyek jövendők, nem lesz emlékezet azoknál, akik azután lesznek. 12 Én prédikátor, királya voltam Izráelnek Jeruzsálemben. 13 És adám az én elmémet mindazok vizsgálására és bölcsen való tudakozására, melyek lesznek az ég alatt. Ez gonosz hiábavaló foglalatosság, melyet adott Isten az emberek fiainak, hogy gyötrődjenek vele. 14 Láttam minden dolgokat, melyek lesznek a nap alatt, és ímé minden csak hiábavalóság, és a léleknek gyötrelme! 15 Az egyenetlen meg nem egyenesíthető, és a fogyatkozás meg nem számlálható. 16 Szóltam az én elmémmel, mondván: ímé, én nagygyá lettem, és gyűjtöttem bölcseséget mindazok felett, akik fők voltak én előttem Jeruzsálemben, és az én elmém bőven látott bölcseséget és tudományt! 17 Adtam annakfelette az én elmémet a bölcseségnek tudására, és az esztelenségnek és bolondságnak megtudására. Megtudtam, hogy ez is a lélek gyötrelme.