1 Vajha lennél nékem én atyámfia, ki az én anyámnak emlőjét szopta, hogy téged kívül találván megcsókolnálak; még sem utálnának meg engem. 2 Elvinnélek, bevinnélek anyámnak házába, te oktatgatnál engem, én meg borral itatnálak, fűszeressel, gránátalma borral. 3 Az ő bal keze az én fejem alatt, és jobb kezével megölel engem. 4 Kényszerítlek titeket, Jeruzsálem leányai, miért költenétek és miért serkentenétek fel a szerelmet, mígnem ő akarja? 5 Kicsoda ez, aki feljő a pusztából, aki az ő szerelmeséhez támaszkodik? Az almafa alatt költöttelek fel téged, ott szült téged a te anyád, ott szült téged a te szülőd! 6 Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai. 7 Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: a folyóvizek sem boríthatnák azt el: ha az ember háza minden kincsét adná is e szeretetért, mégis megvetnék azt. 8 Kicsiny húgunk van nékünk, akinek nincsen még emlője; mit cselekedjünk a mi húgunk felől, a napon, melyen arról szót tesznek? 9 Ha ő kőfal, építünk azon ezüstből palotát; ha pedig ajtó ő, elrekesztjük őt cédrus deszkával. 10 Mikor én olyan leszek, mint a kőfal, és az én emlőim, mint a tornyok; akkor olyan leszek őelőtte, mint aki békességet nyer. 11 Szőlője volt Salamonnak Baálhamonban, adta az ő szőlejét a pásztoroknak, mindenki annak gyümölcséért hoz ezer-ezer ezüst siklust. 12 Az én szőlőmre, mely énreám néz, nékem gondom lesz: az ezer siklus, Salamon, tiéd legyen, a kétszáz annak gyümölcsének őrizőié. 13 Oh te, aki lakol a kertekben! A te társaid a te szódra figyelmeznek; hadd halljam én is. 14 Fuss én szerelmesem, és légy hasonló a vadkecskéhez, vagy a szarvasnak fiához, a drága füveknek hegyein!